„Amik megirattak a Szentírásban, azok a mi okulásunkra irattak meg, akikhez az időknek vége elérkezett”. I.Kor.10,11.

Az eddig kapott igék alapján talán már meggyőzettettünk afelől, hogy a velünk, bennünk és körülöttünk zajló események egyike sem csak úgy véletlenül történik. Azokat a semmitmondó fogalmakat ugyanis, amilyen a szerencse, vagy a sors is, a Sötétség tévelyítő fejedelme lopta be a köztudatba az ő eszközein keresztül, a mi itteni földi létünk Istentől rendelt valódi értelmének eltakarására. Ezt láthatjuk meg abban is, amikor a világ szelleme hirdeti és reklámozza a Föld még meglevő szép tájait, képződményeit −az anyagok atomjainak precíz elrendezettségétől kezdve a csillagvilág sokmillió Bolygójának a Napjaik körül megszabott pályáikon történő mozgásáig−, mert amikor ezeket a csodás Valaki által elkészített létesítményeket tanítják, ismertetik (Planetárium is), szó sem esik arról a Leghatalmasabb Valakiről, Aki mindezeket −valami miatt− elkészítette és működteti! A Teremtőről van szó, akiről nem beszélnek, sőt mellőzik és igyekeznek elfelejtetni. Ember, teremtmény pedig −még a legmagasabb rendű teremtmény sem− képtelen a teremtésre!; a meglevő Rend −Díké− zavarására, a rongálásra azonban annál inkább képes, amit a természetének megfelelően végez is…    

Isten, a Világosság, fel akar bennünket világosítani, hogy ne tévelyegjünk vakon tovább ebben a vágnivaló sötétségben!  Teremtő Urunk, Aki Életet és kegyelmet szerzett számunkra, Krisztusban leszállt ide utánunk azért, hogy kijózanítson és kigyógyítson hűtlenségünkből, megnyitván szemeinket a látásra, a más belátásra. Ezt is jelenti a metanoia. Ő, Urunk −a testben ittlétekor−, megnyitotta a vakok szemeit és ma is ezt teszi, hogy követhessük Őt, valahová megy. Ehhez azonban már másképpen kell látni; nem ahogy eddig, hanem messze és világosan, mindent!  Mk.8,22-26.  Ezek a jelzők már nagyobb távlatokra mutatnak, a tér-és-idő korlátain túlra, a mi eredeti örök Hazánkra, s ezért Urunk a láthatatlan világ béli összefüggéseket is meg akarja láttatni minden korokban az Ő tanítványaival!… Hármasság lévén, nekünk a testi (fizikai) anyagiak látásán túl az egy értelemre, azonos gondolkodásra és megismerésre is szükségünk van ahhoz, hogy Ővele −nem bigott hittel, hanem az értelem meggyőződésével− ismét együttlátók lehessünk (süneidenai, süneidézis); amit a bűnesetnél a fordítva „látással” elveszítettünk, amikor fordítva láttunk, a gonoszt jónak látta az ember. Gen.3,6.

Urunk Ésaiás próféta által ezt (is) tudatja velünk: „Mi mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, és a magunk útjaira tértünk…” Ésa.53,6.  A sötét vadon helyen egyedül levő tévelygő mind rászorul a vezetésre, irányításra; de ha még „vak” is, akkor nem tudja a jelzéseket sem felfogni, s ezért csak a külső események által történő terelés segítheti őt a Világosság, a kimenekedés felé. A gyógyulása fokától függően egyre érzékenyebb lesz, egészen az Isten szemeivel való tanácsolásáig. Mi erre az útra hozattattunk fel a mélységből e földi létbe, alulról, kegyelemből! Ján.8,23. (Az innét-onnét szavak nincsenek az eredeti szövegben.) A hitben járók, a mennyei Hazát keresők, mindannyian zarándokúton vagyunk −a Nagy MEGMENTŐNK jóvoltából− akár még a terelés, akár már a Szellem vezérlése alatt. Vezérigénk Pál apostolnak egy ilyen jó gyakorlati élményét mutatja be az alábbi sorokban, okulásunkra. Ne páholyból nézzük ezt se!

Ap.Csel.16,9-40. „…A bírák pedig letépették ruhájukat és megbotoztatták őket.” A közhangulatnak az okos bírák mindig engednek, mert ha nem úgy ítélnek, ahogy a tömeg kívánja, őket dobják ki az ablakon. A belső tömlöcbe vetették őket, gondos őrizet alá, a lábukat is kalodába szorítva. Luther idézet: „Ne féljetek az ördögtől, mert még az ördög is az Isten ördöge. Nem tehet mást, mint amit Isten megenged.” Mély igazság ez! Ez bele van kalkulálva Isten tervébe, így tudnak bejutni egy börtönbe, ahol majd később meg fog térni egy börtönőr. A rabok pedig énekelni és imádkozni hallhatják őket.

Isten néha különös szenvedéseken viszi keresztül, akire rábízza üzenetét. Talán egy kórházi ágyon adja tovább olyan valakinek, aki másként soha nem hallaná meg az evangéliumot, ha nem egy hívő ember feküdne mellette. Sokszor nem is tudja, hogy ő „postás”, és Krisztust viszi a szívében. Lehet, hogy kesereg, hogy ilyen helyzetbe került, s csak évek múlva tudja meg, miért kellett oda jutnia. Lehet, hogy úgy érzi, a kísértő csinálja ezt vele. Lehet, hogy ez is igaz, de Isten használja fel!  A gonosz szellem becsukatja Pált és Silást és mi történik? „Éjféltájban ők imádkozással és énekléssel dicsőítették Istent, a foglyok pedig hallgatták”.

De mit gondolnék, ha én lennék ott barátommal egy börtönben, összeverve? Azt hiszem azt keresném, hogy mit csináltam rosszul, hogy ide kerültem. (Pálék esetében: talán nem kellett volna azzal a lánnyal szembe szállnom. Ha jósol, hát jósol, miért kellett nekem ezen bosszankodnom? Most itt ülök a börtönben és mérgelődöm.)  Hányan nézünk így vissza: Ha ezt nem mondtam volna! Ha azt nem tettem volna! Többnyire okolunk valakit. Tudjunk ekkor felfelé tekinteni, mert Ő fölöttem tartja a kezét! Tudjuk ezt mi is átélni, imádkozzunk ezért! Az ilyen ima mint a Páléké, az ilyen hit és ének rezonál az Isten szívén. „És hirtelen nagy földrengés támadt, és azonnal megnyílt minden ajtó, és mindnyájuk bilincsei lehullottak.

A börtönőr világosságot kérve berohant, és remegve borult Pál és Silás elé, ezt mondva: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy én megmeneküljek? ” (német: damit ich gerettet werde!) Egy földrengés kívül, egy földrengés a becsülete körül, egy földrengés a lénye mélyén. Rádöbben, hogy ebben a börtönben tulajdonképpen ő az igazi fogoly. Hallott ő már Pálról. Az Írás ott van nála. Ezek az emberek valami Istenről beszélnek. Miért fogoly ez? Egy jövendőmondó leányt egy szavával, valami Krisztus nevével, meggyógyított. Ez áll a papíron, ami előtte van. Felfigyel. Nem olyan pillanatnyi mindig a megtérés, mint gondoljuk, van annak sok előzménye. Bizonyosan beszélt a foglyokkal, valószínűleg ő tette a kezükre a bilincset. Biztosan másképpen viselkedtek, mint a többi fogoly. Lehet, hogy már akkor rájuk csodálkozott.

Van egy csodálatosan szép drámája Doroty Sayersnek. Van benne egy mondat: amikor Jézus Krisztus következik a keresztre feszítésnél, az egyik katona azt mondja a másiknak: Rugd ki a lábát. A másik azt feleli: Nem kell, nézd ráfekszik önként! Megrendítő! A lényegét fogta meg a nagy drámaíró.  Ebből tapasztalt meg valamit a börtönőr, amikor a kalodát kézre-lábra rátette. És a foglyok nem szöktek meg. Kik ezek? Odahull eléjük és megrendülten kérdezi: Uraim!.. Ez a megszólítás akkoriban a legnagyobb megtiszteltetés volt. Azok pedig szóltak: Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te mind a te házadnépe. És hirdették neki az Isten Igéjét és mindazoknak −gyerekeknek, asszonyoknak, rabszolgáknak−, akik az ő házánál voltak.  De nagyon mérgelődhetett a vesztő szellem, aki őket becsukatta oda! Hirdetik a börtönben az Igét, ez az Isten csodája és kegyelme!.. „És magához vette őket az éjszakának abban az órájában, megmosta sebeiket, és megkeresztelkedett azonnal ő és az övéi mindnyájan.” Aztán bevezette őket a házába, asztalt terített nekik, és egész háznépével együtt örvendezett, hogy Istenben hívővé lett. Ez a csúcsa a keresztyén életnek.

 Végül még egy szempont: Pál nem magáért hivatkozott a római jogra, hanem az ügyért. Mert a börtön előtt már izgalommal várt néhány friss keresztyén, hogy mi lesz; ezen állt, vagy esett az európai misszió kezdete. Hadd lássa a gyülekezet, milyen lelkületű emberek képviselik a Jézus Krisztus ügyét. Bátrak, bizonyság tevők. Lidiához mennek, aki imádkozott a többi keresztyénnel együtt. Ők, a megveretettek vígasztalták őket, majd tovább mentek Thesszalonika felé. „Elöl és hátul körülzársz engem Uram, fölöttem van a kezed!” Zsoltár 139, 5.  Bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy se előre, se hátra, sehova se nézhetünk, csak felfelé. Köszönjük meg ezt a lehetőséget, ezt a dimenziót.  Ámen.

B.L.