(Felőlünk nézve. Pénzt vagy Életet 43.) KIVÁNDORLÓK… Új világ felé… Új életet, más életet kezdeni… Új környezetbe, más viszonyok közé beilleszkedni… Elölről kezdeni mindent! Hogyan?… Mivel?… Miből?…

Ezek a kérdések merednek a régi hazájukból új otthonuk felé tartó kivándorlók elé. Felelet nincs ezekre a  nyugtalanító kérdésekre, hisz számára vadidegen világrész felé tart, amelyről nem tud semmit. Ismeretlen világ, ismeretlen viszonyokkal. Miért is jött el, miért is hagyta ott a megszokott régi világát?!…

Hm! Igen. Hát kellett… „muszáj” volt!… Kiűzetett az atyai házból, mennie kellett… Amerre lehetett. És csak erre lehetett. Jobb lett volna talán még meghalnia is, mint ez a bizonytalanság, de nem sikerült. Jobb lett volna elmúlni, megsemmisülni, elenyészni, de nem ment, nem mehetett… Rá kellett döbbennie – sajnos, már későn – hogy múlhatatlan, elpusztíthatatlan, megsemmisíthetetlen, örökkévaló lény, akinek örökkön-örökké léteznie kell – ha akar, ha nem   akar – és végig küzdeni, szenvedni, kóstolni mindent, akármi vár rá ott az új hazában, haza többé nem mehet, el nem múlhat, meg nem szűnhet…

Hová is tart hát? Valami „KOSMOS” nevű, általa eddig ismeretlen világba… a „világba”, mert oda szól az útlevele. Régi állampolgárságát elveszítette, azt mondották róla, hogy a „világ”-fi-a lett, az az ő új hazája, már odavaló…

Végig nézett magán. Valami állati testhez hasonló páncélszerű „ruhát” fedezett fel magán, amiben igen kényelmetlenül érezte magát – mint valami börtönben -, ami módfelett gátolta az eddig megszokott szabad mozgásában. Egy cseppet sem érezte jól magát ebben az új „bőrben”. Akárhogyan törte a fejét, nem tudott visszaemlékezni rá, hogyan került ő ebbe a börtönruhába, amit most vonszolnia kell magán, akárhová megy. Bezzeg, milyen könnyen járt-kelt ide-oda a tüzes kövek között „azelőtt”… Arra még homályosan emlékezik, „az után az eset után” úgy érezte magát, mintha moccanni sem tudna többé, teljesen tehetetlen volt; már azt hitte, hogy neki szól az átok, nem is a „kígyónak”, hogy: „Hasadon járj és port egyél…” (I. Móz. 3,14.).

Egyszerre azután – érthetetlen módon – mégis tudott mozogni, ha igen nehézkesen is, és íme, most látja csak, hogy milyen új bőrbe került, s bár a régi állapotához képest bizony elég rossz bőrben van, de mégis tud valamelyest mozogni. Nem is értette, hogy tulajdonképen ő viszi-e az irháját, vagy ez a furcsa bőrruha hordozza őt?… Végül is a felesége révén tudta meg – aki mindig jószemű asszony volt, mindent meglátott és mindent észrevett -, hogy hogyan is jutottak mindketten ehhez az új ruhához. Asszony és újruha… Hát persze, hogy érdekelte. A sorsuk már akkor eldőlt – a kiutasító végzés már alá volt írva -, ott álltak meztelenül dideregve magukgyártotta falevél-körülkötőkkel, amikor megszánta, „és csinált az Úr Isten az embernek és az ő feleségének bőr ruhákat és felöltözteté őket.” (I. Móz 3,21.) Nem valami örökös darab, mint a „régi” volt, sőt nagyon is romlandó, de rövid használatra egészen megfelel. Különösen azt nem izgathatja ez a kérdés, aki visszavágyja a „régit” – ruhában is, otthonban is, az Atyával való viszonyban is -, aki tudatában van – ha csak hit által is – annak, hogy mielőtt a kiutasítás megtörtént, egy csodálatos Főpap közbelépett (És. 9,6. Zsid. 7,21-27.), aki imádkozott a bűnösökért (És. 53,12.), és mint áldozati Bárány megöletett a világ levettetése előtt (Jel 13,8. I. Pét 1,20.), és így van Megváltója a világnak! (És. 63,16.). Az ilyen ember nem tulajdonít felettébb való fontosságot a bőrruha romlékonyságának. Ha kérdezed miért? azt feleli rá: „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, hústestem nélkül látom meg az Istent! Akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,25-27.).

Ez a bőr ruha: „hús” (sarx), hústest, nem odafelvaló, romlandó, ideigvaló (1 Kor. 15,50.), mégis valami egészen különös jószág. Szaporodik! Növekszik! Elöregszik! Elhal! Csupa különös tulajdonság. Mintha „valaki” lenne, de nem az, hanem csak „valami”: hús… test…

Szaporodását úgy nevezik általánosan: születés, elhalását: halál – helyesebben: elhunyás, meghalás – és mivel a hús, a test NEM AZONOS az emberrel, ha nem az embernek eszköze, szerszáma, csak „használatra kapott tulajdona”, igazság szerint nem is volna szabad beszélni itt a földön ember születéséről, és ember haláláról. Az „ember” eredetileg nem született soha – egyedül a Fiú „született”, ezért a neve: EGYSZÜLÖTT -, az ember teremtetett, azután formáltatott, alkottatott. (I. Móz. 1,27. 2,7. 22.). Majd születhetik azonban (Mt. 19,28.), ha előzőleg felülről fogantatik. (Jn. 3,3-5.) „Ami hústól – testtől – született, az csak hús-test” és nem ember -; az embernek a teste. És amint az embernek a kalapja sem maga az ember, azonképpen a teste sem. Az „ember” még egyszer „haza”-mehet, örökölheti az Isten országát, – „azt pedig állítom, atyámfiai, hogy hús – test – és vér nem örökölheti az Isten országát!” (I Kor 15)

Ezt a hústestet kapta egyik útravalójaképpen a kiutasított ember. Erre vonatkozik az ítélet: „…fájdalommal szülsz magzatokat…” (I. Móz. 3,16.), ahol a hangsúly azon van, hogy szülsz, a fájdalom csak természetes velejárója minden szülésnek. Az az új, a rendkívüli: hogy szülni kell az embernek az Isten rendeletére, aki szűlet (És. 66,9.), holott „azelőtt” ez nem volt, és majdan sem lesz, ha visszakerül oda: „Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben.” (Mt. 22,30.). A hústest – a velejáró szüléssel, születéssel és elhunyással – csak útravaló tehát.

Egyik idevonatkozó énekünk (199)

Óh, miként fogadjalak, világ Megváltója, Méltóképp mint áldjalak, lelkem Megtartója!  Óh, Jézus gyújtsd szívemben Te szövétnekedet, hogy érthessem mindenben Te szent tetszésedet!

Óh, mit nem cselekedtél, hogy megtartsd lelkemet Inségemből kivettél, megváltván engemet. Én, aki országodból méltán kiűzeték, Ím, abba irgalmadból  ismét belépheték.

Valék nehéz fogságban, Te megszabadítál. Valék rút szolgaságban, Te fölmagasztalál. Jöttél, hogy fölemeljed a porból lelkemet, Adtál kincset, amelyet világ el nem vehet…

(Ez énekszöveg írója is rálátást kapott a Kijelentés lényegére.  Kövessük mi is az ő Hitüket!!…)