Különnyomat a Belmissziói Munkaprogram 1940-41. évfolyamából

írta:  ÁGOSTON SÁNDOR

 “Ti azért így imádkozzatok:

 Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól

Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké.” Ámen.

(Máté 6, 9-13.)

Keresd meg, és olvasd el a Bibliában a szövegben idézett bibliai helyeket!

 II Kor. 6,14-18.:

14. “Ne legyetek felemás igába fogottak hitetlenekkel; mert ugyan mi szövetsége van igazságosságnak és törvénytelenségnek, hamisságnak, avagy mi közössége van Világosságnak Sötétséggel?
15. Nevezetesen milyen megegyezése lehet Krisztusnak Béliállal, mi közük egymáshoz? Vajon mi köze van hívőnek hitetlenhez?
16. Avagy mi egyezése “Isten templomának” bálványokkal? Mert mi “Isten temploma” vagyunk, az Élőnek, amint azt az Isten maga megmondotta: “Lakozom majd bennük, bennük fogok élni, és őközöttük járok majd, és leszek majd nekik Istenük, és ők az én népem lesznek majd.”
17. Annakokáért, éppen ezért, menjetek ki közülük, és szakadjatok el tőlük, teljesen különíttessetek el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne is illessetek; és akkor én is magamhoz fogadlak majd titeket, “örökbe”, és akkor, abban az esetben leszek majd néktek Atyátok, és ti akkor lesztek majd nékem fiaimmá és leányaimmá, azt mondja az Úr, a Mindenható!”

Csel. 2,17-18.:

17. “És lészen majd az “utolsó napokban”, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Szellememből minden testre, és akkor “prófétálni” fognak a ti fiaitok és a ti leányaitok, és a ti “tanítványaitok“, “ifjaitok” látomásokat látnak majd, és a ti “véneitek” álmokat fognak álmodni;
18. és éppen az én “szolgáim”-ra és az én “szolgálóleányaim “-ra azokban a napokban kitöltök az én Szellemem-ből, és akkor majd “prófétálni” fognak!”

Minden olvasónak sok áldást és békességet és kegyelmet kíván Istentől:

Ágoston Sándor

“És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.

Ne legyetek hát ezekhez hasonlók, mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.” (Mt. 6, 7-8.)

 1. Az imádkozásról

Gyakran olvasunk igen szépen és “okosan” megírt könyvekben, és hallunk hibátlanul felépített és elmondott “gyönyörű” prédikációkban arról beszélni, hogy még a legelmaradottabb vad- vagy félvad-emberek is imádkoznak valakihez, vagy valamihez, amit ők maguk fölött felsőbbségként elismernek. Ez a nem-imádkozó keresztyéneket megszégyenítő, és jobb belátásra bírni akaró megállapítás “igehirdetés” címén szokott elhangzani vagy leíratni, és ha valahol talajra talált, az eredmény az, hogy a keresztyénség táborában néhány jóhiszemű hazuggal vagy vallásos képmutatóval szaporodott a létszám. Mert állapítsuk meg mindjárt bevezetésképpen, hogy a mai ún. keresztyének ún. imái a legtöbb esetben hazugság és képmutatás, mert még a legjobb szándékú, és valóban törekvő keresztyének is beleesnek a Sátán hálójába, aki igen ravasz módon összezavarta az ima körüli fogalmakat, és vagy megtréfálja a jószándékú imádkozót úgy, ahogy a rádió stúdiójában megtréfálják a kocaművészt, mikor áram nélküli, kikapcsolt mikrofon előtt énekeltetik, és ő énekel nagy buzgalommal, vagy bebeszéli a tudatlannak, hogy mikrofon nélkül is lehet éppen énekelni, csak jó hangosan rikkantson, hogy meghallják az egész világon. Nagy a megrökönyödése azután az ilyen “távkiabálónak”, ha hazautazván a közeli Dunamócsing- Kertváros-Nyaralótelepre, alig néhány kilométerre a stúdiótól, azt hallja otthon, hogy még a csupafül családja sem hallotta a papát énekelni, pedig ő igazán kieresztette a hangját… Egy hónapra berekedt! Így nem jutnak el a rendeltetési helyre az ég felé kurjantott hangos Halleluják és Uram! Uram! kiáltások sem. Hol van hát itt a hiba?

Nyilvánvaló, hogy amint a rádiózásnak megvannak a maga szigorú törvényei és szabályai, úgy az imádkozásnak, mint a legmagasabb rendű “rádiózásnak”, szintén vannak kikerülhetetlen törvényei. Ezeket ismerni kell, és meg is lehet ismerni; elsőrendű erre vonatkozó “szakkönyv” áll mindenkinek ebből a célból is rendelkezésre, címe: Szent Biblia! Sőt, kitűnő ingyenes szaktanár is rendelkezésére áll mindenkinek, hívásra házhoz jön, csak hívni kell, neve: Szentlélek, az Isten szent Szelleme. Bizony, ezt tudomásul kell venni, hogy amint senki nem születik rádió-távírásznak, hanem tanulni kell, úgy imádkozni is meg kell tanulni mindenkinek, nem elég a jó szándék. A pokolba vezető út valóban a “jó szándék köveivel van kikövezve.” Nézzük csak mit mond a Rómabeliekhez írott levél a 8, 26-27. verseiben: “Hasonlóképpen pedig a Szellem is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, nem tudjuk, hogyan kell kérnünk; hanem maga a Szellem lép fel értünk szavakban kifejezhetetlen sóhajtozásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, Az tudja, hogy mire irányul a Szellem törekvése; mert ez úgy lép fel a szentek érdekében, ahogy az tetsző Istennek. ” Íme, ez az első lecke!

A gyökere a hibáknak, hogy imádságaink hamisak és hazugok, éppen abban van, ami a most idézett igében talán feltűnő csak, de lehet, hogy “megbotránkoztató”: a “szellem” fogalmának említése; holott éppen ennek elsikkadása minden imádkozás körüli bajoknak a gyökere.

Igen figyelemreméltó és megszívlelendő beszélgetés folyik le az imádkozásról az Úr Jézus és a samáriai asszony között, amint azt János ev. 4, 20-26. verseiben olvashatjuk. De olvassuk is el figyelemmel. Ott a 23-24. versekben a következőket találjuk: “De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres az Ő imádóiul”.

“Az Isten szellem, és akik Őt imádják, muszáj, hogy szellemben és igazságban imádják!” Elég világos és eléggé határozott kijelentés. Ha még ehhez csak úgy kóstolóba hozzávesszük a következő igehelyeket: “A szellem, az, ami megelevenít, a hústest nem használ semmit!” (Jn. 6, 63.), és “Az úr pedig a szellem; és ahol az Úrnak Szelleme van, ott van szabadság” (II. Kor. 3, 17.), már ezekből is látni fogjuk, hogy sokkal komolyabb dologról van itt szó, mint amit csak úgy farizeusi “megbotránkozással” el lehetne lóhátról intézni! Nem a szón van itt a hangsúly, hanem a lényegen. Fogalomzavar van közöttünk, Bábel az Isten és ember között; ezért nem ima a mi imánk, ezért képmutatás a mi “vallásosságunk”; színből hosszan imádkozunk, mint a farizeusok (Mk. 12, 38- 40.), az igazságosságunk nem több, mint az írástudóké és farizeusoké (Mt. 5, 20.), nem “szellemben” imádjuk az Atyát, hanem “lélekben,” vagy esetleg −ami ebből csak egy lépés− “testben”, amint meg van írva: “Ez a nép csak a szájával közelget hozzám, és ajkaival tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem.” (Mt. 15, 8.), ezért hazugság a mi imánk, mert csak szellemben lehet igazságban is imádni Istent.

Minden nyelv különbséget tesz “lélek” (héber: nefes, görög: psüché, latin: animus, német: Seele, francia: ame, angol: sóul) és “szellem” (ruach, pneüma, spiritus, Geist, esprit, ghost) szavak között, melyek lényegesen más és más fogalmakat takarnak; csak a magyar nyelvhasználat −főleg a bibliai nyelvhasználat − keverte össze e két fogalmat, az Isten oltárát a sertésvágóhíddal… A “szellem” szót, ami helyes és jó magyar kifejezés (Lásd Ján. 3. Nikodémusszal való beszélgetésben), könnyelműen átengedte az egyház a spiritizmusnak, ennek a sátáni eredetű mozgalomnak, akiknek sikerült is alaposan meghentergetni a sárban és megszentségteleníteni ezt a mindennél fontosabb bibliai fogalmat, úgy hogy ma bizonyos félelem és idegenkedés támad az emberekben, ha csak hallják is ezt a szót. Pedig múlhatatlanul szükséges, hogy visszavegyük a disznók elé szórt gyöngyünket, és a ráragadt sártól gondosan letisztítva visszahelyezzük az őt megillető méltó helyére, a koronába, hogy eredeti nemes fényében ragyogjon. Amíg a szellem fogalmát vissza nem helyezzük a Biblia szerinti helyére, addig mindig tévelygő, helytelen és hazug lesz a mi imánk. Addig csak a “test” igyekezik pótolni a mikrofont, és szájjal kurjongat, vagy karokat lenget, és őrült módjára hadonászik (mint sok szektáriánusnál láthatjuk), vagy a térdeken vastagítja a bőrt az örökös térden csúszkálásban; vagy legjobb esetben “lélekben” igyekezik helyettesíteni azt, ami nem helyettesíthető; nagy lelki felbuzdulásokkal, gyönyörűséggel, vagy éppen elragadtatással pótolja az igazi táplálékot, ami szellemi; mintha valaki a gyümölcs színeiben való gyönyörködéssel, vagy illatának élvezésével akarná pótolni a táplálkozást. Igen könnyű ebbe a “lelki” gyönyörködésbe beleesni; az orgona megindító búgása, az egyházi énekek szép dallama és szövege, az igehirdető simogató szelíd szava, vagy mesterien felépített szép szónoklata, a közösségnek, mint velünk egy “pártállású” tömegnek vonzó hatása, az Úr Jézus tanításainak és szelíd szavainak szívet simogató bája, mind-mind megejthetik az embert, hogy lélekben örvendezzék, és könnyen elfelejti, hogy az Isten királysága nem ilyen lelki szürcsölés, nem a szem etetése színekkel és pompával, a fül etetése szavakkal és melódiákkal, vagy az orr itatása a tömjén illatával, “mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazságosság és békesség és öröm a szent Szellemben.” (Róm. 14. 17.)

 II. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…

Minden idők legtökéletesebb imája az Úri Ima, ahogyan maga az Úr Jézus Krisztus tanította imádkozni az emberiséget. Isten maga adta meg a helyes imádkozás lényegét és formáját az Úri imában, és lássuk csak, mivé lett ez az isteni eredetű ima az ember kezén?

Az régi igazság, hogy amihez az ember csak hozzányúl, azt tönkre is teszi; de hogy ebből az isteni drágakőből hogyan csinált értéktelen kavicsot, az még Rontó Pálnak is becsületére válnék. Nem is beszélve arról, hogy vannak bizonyos keresztyén felekezetek, ahol az Úri imát mindenféle emberi bitangságok és bűnök “jóvátétele” vagy “levezeklése” fejében büntetésként szabják ki, a bitangságok nagyságához mérten tízszeri-húszszori elmondásra; nem beszélve arról sem, hogy az Úr imáját érdemszerzésre, végnélküli morzsolgatással, mintegy “raktárra imádkozással” titokzatos varázsszerként akarják felhasználni, mikor is abban látják az erejét, hogy hányszor mormogták el vízre állított kínai imamalomként az Úri ima szavait; arról sem beszélünk bővebben, hogy a szellemidéző spiritiszta hogyan gyalázza meg Isten nevét, mikor a Tőle származó drágakincset istentelen és aljas üzelmekre, varázslásra, igézésre, halottidézésre használja fel.

De beszéljünk arról, hogy a törekvő, jó szándékú, helyes úton járni akaró keresztyén kezében mivé lesz −minden jóakarata mellett is− ez az Istentől kapott igazi ima. Mindennél jobban bizonyítja éppen ez a tény az embernek teljesen megromlott voltát, mikor még azt is tönkre teszi, amit ő maga is drága értéknek tart, és igazolja az Úr lesújtó megállapításának igazságát: “Ti az ördög-atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságát akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugságnak atyja”. (Jn. 8, 44.) Ezért hazug a mi imánk, mert nem az Isten akarata szerinti az. Pedig elhangzott a parancs: “Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt. 5, 48.) Hatalmas ereje van a szellemben és igazságban elröppent imádságnak, drága ígéret biztosítja: “És amit csak kértek imáitokban, mindazokat meg is kapjátok, ha hisztek”. (Mt 21, 22.), és hatalmasan bizonyítja a keresztfán függő lator imája, és az azonnali válasz, ami rá érkezett (Lk. 23, 42-43.) De figyelmeztetést is kaptunk az idejében való imádkozásra, itt és most kell imádkoznunk és hinnünk, mert a pokolban hiába már mindkettő, akkor már késő! Figyelmeztető példa erre a pokolban hittel imádkozó gazdag kérése, és annak elutasítása. (Lk. 16, 19-31.) Ha itt hitt volna úgy, és itt imádkozott volna, nem került volna oda, ott már késő.

Hittel imádkozni annyi, mint szellemben imádkozni. A hit ugyanis a valódi “szellemi munka”, és a szeretet gyakorlása, és a mindennapi életünkkel való igehirdetés, és az igazi keresztyén élet, melynek minden megnyilvánulása a hit cselekedeteinek sorozata. Ez a “szellemi munka”, és nem a pincér és a kereskedősegéd foglalkozása, amit ma annak minősítenek. Egy betanított csimpánz-majom is tud felszolgálni a színpadon, számoló kutyát és lovat is bemutattak már cirkuszokban, vajon ezek az idomított állatok “szellemi munkások” lettek? Az ember mindent kiforgat és tönkre tesz!

Vigyázzunk, térjünk vissza erről a divatos útról, mely a Sátán útja, a Tévesztő útja, aki: Tévút-Hazugság-Halál; és meneküljünk Krisztushoz, Aki Út-lgazság-Élet! “Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, mert a szellem ugyan kész, de a hústest erőtelen!” (Mt 26,41.)

Kifejezhetetlen nagy, és elképzelhetetlen horderejű dolog az, hogy Istent Atyánknak nevezhetjük! “Mi Atyánk”… Ezt mondhatjuk mi, földi férgek, porszemek, halál ámyékábán élő ördögfiak Annak, Aki így szólhat: “Az egek nekem ülőszékem, és a föld lábaimnak zsámolya”. (Csel 7,49.) Akiről ezt a kijelentést olvashatjuk: “Vajon gondolható-é, hogy lakozhatnék az Isten a földön? Ímé, az ég és az egeknek egei be nem fogadhatják!” (I. Kir. 8, 27.) Ez a hatalmas Úr a mi mennyei Atyánk! Megszentségtelenítése valóban az Ő nevének, ha bárkit is e földön Atyának tisztelünk, legyen az akár “Szent-atya” is. “Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van!” (Mt. 23, 9.) De hát honnan is indul ki ez az igazán előkelő rokoni kapcsolat? Hogyan lehetnek ilyen züllött egyének ilyen előkelő Atyának fiai? Vajon nem csak emberi hencegés ez? Ha vizsgálódunk, rájövünk megint valami titokzatos kapocsra, egy szellemi kapocsra, és ez a Jézus Krisztusban való hit. “Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által”. (Gal. 3, 26.) És ha figyelmesen elolvassuk a soron következő verseket a 4,7. versig, akkor rájövünk a titok nyitjára. Enélkül a kapcsolat nélkül valóban csak hencegés és hazugság Isten-fiúságra hivatkozni, és Istent Atyánknak nevezni. Vizsgáljuk meg magunkat, vajon nem hazugság-é a mi ajkunkon is az Úri ima első két szava is már? Bizony, ha az életfolytatásunkat, indulatainkat, gondolatainkat, cselekedeteinket őszintén vizsgáljuk, rá fogunk jönni, hogy többször hazudunk, mint nem, mikor kiejtjük e két szót: Mi Atyánk.

III.   Az első kérés: Szenteltessék meg a Te neved!

Az emberi léhaságnak hű tükre, hogy az önmaga dicsőségének elkönyvelt technikai haladás bizonyos alkotásait, melyek egyenletes, körbenjáró, felfelé és lefelé irányuló mozgást végeznek, elbizakodott gőgjében, gúnyképpen Páter Noster-nek nevezte el, ami magyarul Mi Atyánk… Ilyen például a cséplőgépben egy végtelen láncra szerelt persely sor, mely a gabonát a rostára szállítja, ilyen a középületekben és bankokban állandóan felfelé és lefelé lassan mozgó személyfelvonó, a folyamkotró gépek vedersoros kotrólánca, stb. Gúnynak szánták ezt az elnevezést, és a Mi Atyánkat imádkozó embert akarták vele nevetség tárgyává tenni, de akaratlanul is szemléltető hasonlattal szolgáltak arra, hogy amint ezek a lassan, de folytonosan mozgó gépek komoly és csendes, de hasznos munkálkodásban tevékenyked-nek az emberiség hasznára, és nem üres lármával hazudják a lázas tevékenységet, mint akik ezzel a gúnynévvel őket megajándékozták, úgy az igazi imádkozó is csendes, de az egész teremtettség hasznára váló komoly “szellemi munkát” végez akkor, mikor imádkozik, mikor a megvetett és kigúnyolt Mi Atyánk, mint a szív mélyéből szálló őszinte és forró fohász száll fel ajkáról szellemben és igazságban a mindenség Ura, a teremtő Isten trónusa elé, ahol azok számontartatnak és megőriztetnek. (Jel. 5, 8.) Nem üres szólam Isten nevének megszentelése közöttünk. Szent marad az akkor is, ha mi megszentségtelenítjük, nem Isten szentsége csökken vele, hanem a mi kárhoztatásunk növekedik. Nekünk van szükségünk rá, hogy Isten neve általunk is megszenteltessék, szentnek −minden mástól megkülönböztetettnek, elkülönítettnek, minden szennyes indulattól és gondolattól tőlünk megvédettnek− tekintessék, aljas és nemtelen dolgok fedezésére, varázslásra, igézésre, halottidézésre, átkozódásra, hazudozásra ne használtassék, mert szent és tiszta az. Ha fiaknak akarjuk tartani magunkat, kötelességünk a legnagyobb tiszteletben tartani az Atya nevét! “A fiú tiszteli atyját, a szolga is az ő urát. És ha én Atya vagyok, hol az én tisztességem?” (Mal. 1,6.)

De nehogy azt higyje valaki, hogy ő ad valamit az Istennek azzal, hogy nem szentségteleníti meg az Ő nevét vagy, ha valóban meg is szenteltetik általa; érdemeket Istennel szemben nem lehet szerezni. “Avagy ki adott Őneki előbb, hogy annak Ő visszafizesse azt?” (Róm. 11, 35.) Nézzük csak meg közelebbről a dolgot. Az I. Thess. 5, 23-24. verse Luther fordításában így hangzik: ”Ő pedig, a békességnek Istene, szenteljen meg titeket teljes egész mivoltotokban, és a ti szellemetek a ti lelketekkel és testetekkel együtt őriztessék meg sértetlenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, Aki titeket elhívott; Ő meg is fogja ezt tenni. ” Amint látjuk, Isten az, Aki elkezdi mindenben, így bennünk is a jót munkálni; Ő az, aki minket megszentel, elhív, a maga számára elkülönít minket a világtól, mi tartozunk hát Neki; elsősorban is engedelmességgel. Azt is látjuk, hogy az ember földi hármasság, és éppen így egy ember, így ember csak, és másképpen nem, ha ez a hármasság együtt van; és akkor tökéletes ember, ha teljes hármasságában Istentől megszenteltetett, ha a három az egyben isteni összhangban (harmóniában) van. Máskülönben természeti ember, vagyis ó-ember, vagy hülye, őrült, bolond, vagy béna, nyomorék; ha pedig csonka e hármasság, akkor hulla, vagy kísértet, de nem ember. De ha Isten teljes mivoltunkban megszentel bennünket, akkor nekünk is kötelességünk teljes valónkkal, szellemünkkel, lelkünkkel, testünkkel megszentelni az Ő nevét! Isten a teljes egész emberre teljes egész igényt támaszt, nem fizethetjük ki Istent aprópénzzel, mint egy koldust, mert Ő joggal kéri mindazt, amit kíván tőlünk. De hát hol van megírva ez a háromoldalú kötelezettség? Mi is a “legnagyobb parancsolat” az Úr Jézus Krisztus szerint?: “Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből (első oldal, szellemi), teljes lelkedből, érzelmeid teljességéből (második oldal, lelki, pszüchikus), és a te erőid teljességéből (harmadik oldal, testi). (Mk, 12, 30.) A legtöbb ember úgy gondolkodik és úgy is cselekszik, hogy csak a lelkével és lelkében akarja dicsőíteni az Istent, szelleme ettől távol van, vagy éppen alszik, testét pedig nem akarja odaszánni Istennek élő, szent és Istennek tetsző áldozatul. (Róm. 12, 1.) Pedig elkerülhetetlenül szükséges a szellemnek Isten felé fordítása, a Sátán leadóállomásának hullámhosszáról teljesen és végérvényesen az Isten leadóállomásának hullámhosszára való átállása, hogy ne vegyünk fel többé üzenetet és parancsot a Sátántól, hanem csak és kizárólag Istenre figyeljünk, az Ő üzenetét hallgassuk, az Ő akaratát és parancsát teljesítsük; hogy Isten Szent Szellemét befogadjuk, Aki által igazságban mondhatjuk Úrnak Jézus Krisztust. (I. Kor. 12, 3.) A szeretet, a hit, a reménység, az imádkozás mind “szellemi munkálkodások”, és Isten igaz dicsőítésére szolgálnak, az Ő nevének megszentelésére. De a lelki és a testi oldal sem hanyagolható el, mert Isten a teljes emberre igényt tart. “Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek”. (I. Kor. 10, 31.) Olvassuk csak el Róm. 6, 12- 13. verseket, továbbá I. Kor. 6,19-20. verseket és 3, 16-17. verseket, majd látni fogjuk, hogy a test nem is olyan lebecsülendő, mint sokan gondolják.

 IV.   A második kérés: Jöjjön el a Te országod! 

Századunkban már második világháború szánt végig e békétlen, meggyötört világon. Ezzel kapcsolatban mind gyakrabban hallunk beszélni a “keresztyénség csődjéről”, mint egy kivénhedt, megbukott “rendszerről”, melynek nincs tovább létjogosultsága, hisz nem tudta megvédeni még a háborútól sem a világot, nemhogy valami jót vagy üdvöset hozott volna. Elkerülhetetlen “rendszer változás”-ról beszélnek az emberek; a csődöt mondott keresztyén világszemléletet fel kell váltani egy újnak, jobbnak, frissnek, fiatalabbnak… Jönni kell −mondják− az “emberfeletti-ember” uralmának, az majd mindent helyreállít, amit a keresztyénség elrontott. Ha attól függne valaminek az igaz volta, hogy azt sokan és sokszor mondják-e, akkor ez az állítás valóban igaz lenne, mert alig hallani manapság másról, mint a keresztyénség megásott sírja mellett állandóan nyekergetett gyászbeszédekről. De a keresztyénség nem fog belefeküdni a megásott sírba, sőt még csak bele sem taszíthatják. Az egész gyászbeszéd így, ahogy a “propaganda” nyekergi: hazugság. Hazugság, mert akik fújják, azok nem is ismerik a keresztyénséget; hanem csak az ún. “keresztyéneket”. A kettő azonban nem azonos, különösen most, napjainkban van szinte mérhetetlen távolságban e kettő egymástól. A keresztyénség, a chrisztianizmus nem párt, nem “rendszer”, nem emberi találmány és csinálmány, nem múlandó valami, hanem Istennek ereje az “Isten által, Isten számára elrendelve.” Ezen a való tényen mégoly ügyességgel sem változtathat semmiféle “propaganda”. Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz! Hiába erőlködik akár “istentelen”, akár “újpogány” propaganda azon, hogy akkorákat hazudjon Jézus Krisztusról, hogy megforduljon tőle a síríjában −ahogy mondani szokták− ez nem fog nekik sikerülni, mert Ő nincs ott, feltámadott… Csak szegény −ha agyafúrtan ravasz is, de mégis ostoba− propagandafőnökök erről nem tudnak. Maga a keresztyénség kőszálként áll a népek háborgó tengerében, és rajta a pokol kapui sem vesznek diadalmat! (Mt. 16,18.)

Más a helyzet a “keresztyénekkel”! A világ a keresztyéneket látja és ismeri, és ez a látvány és ismeret −ha őszinték akarunk lenni− nem valami épületes. Hazugság, képmutatás, gonoszság, szeretetlenség, gyűlölködés, paráznaság, házasságtörés, engesztelhetetlenség, gyilkosság, részegeskedés, telhetetlenség, irigység, kapzsiság, istentelenség, és még egész sereg ezekhez hasonló “erények” (?) díszítik korunk úgynevezett “keresztyén embereit”. Ha a keresztyénség ez volna, akkor joggal lehetne beszélni a keresztyénség csődjéről; de mert ezek a valóban tapasztalható jelenségek a magukat keresztyéneknek nevező megkeresztelt istentelen pogányok ismertetőjelei, így csak az ilyen “álkeresztyének”, és ezek uralmának csődjéről lehet és kell beszélni, mert Isten nem tűrheti soká, hogy az Ő neve állandóan sárba tiportassék, megcsúfoltassék, beszennyeztessék; itt a gyökere az ismétlődő világháborúknak. Mert az emberek istentelenek, pogányok, a Krisztusról nevezettek krisztustalanok, hazugok, álszentek, képmutatók, vagy Őt határozottan megtagadók. Ez nem a keresztyénség csődje, hanem a hazugság és képmutatás csődje. Hiába kiáltozza valaki világgá, hogy ő keresztyén, vagy éppen “őskeresztyén”, és hiába szerzi be ennek igazolására az okmányok garmadáját; “Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentuma, melynek pecsétje ez: “Ismeri az Úr az övéit” és “Álljon el a hamisságtól mindenki, aki a Krisztus nevét vallja!” (II. Tim. 2, 19.) Ha így lenne, ha még az ún. “hívő” sem kacérkodna e világgal, és nem akarná Isten szemét is bekötni −mint ahogy az igazság szobrán Justitia szemét is bekötötte−, hogy ne lásson, ne halljon; ha nem keveredne bele a még félig-meddig Krisztus hívének számítható ember e világ fiainak táborába, hanem elszakasztaná magát e világtól, megszűnne e chaos, lassan kialakulhatna Isten országa, az Ő királysága, mert az Isten országa nem itt, vagy amott van, hanem az emberekben van. (Lk. 17, 20-21.) Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazságosság, békesség és öröm a szent Szellemben. (Róm. 14, 17.) Az a baja ennek a világnak, hogy sok benne az élvezet, de kevés az öröm! A mai keresztyén Európa hasonlít ahhoz a faluhoz, ahol sok Kovács nevű ember lakik, de nem lakik egy kovács mesterember sem, aki a lovakat megpatkolná. Sok a névleges keresztyén a világban, de sótlan a világ, megízetlenedett benne a só, nincs igazi keresztyén. (Mt. 5, 13.) Hiába követeli meg valaki az emberektől, hogy őt keresztyénnek tartsák; a keresztyén név Istenfiúságot jelent (Jn. 1, 12.), és akiket az Isten Szelleme vezérel, azok az Istennek fiai. (Róm. 8, 14.). És hiába szájalunk “keresztyén uralom”-ról, ha közben erkölcstelen élet, igaztalanság, megoldatlan szociális kérdések, nyomorúság, Krisztus nélküli világ szemléletek áradata zúg körülöttünk; ha a családi, társadalmi, egyházi, nemzeti életünk nélkülözi Krisztus szeretetét, békéjét és igazságosságát, akkor ez a beszéd a hazugság ingatag kártyavára csupán, mely az igazság legkisebb fuvallatára összeomlik, és maga alá temeti hirdetőit, “mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben!” (I. Kor. 4, 20.) Krisztus igaz hívei nem váltják fel hitüket aprópénzre, nem kérnek e világ koncán való osztozkodásból, tudniuk kell azt, hogy nincs itt nekünk maradandó városunk, “mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk!” (Fil. 3, 20.) Jöjjön el a Te országod!

 V.  A harmadik kérés: Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!

Az Úri imát még imádkozó emberek ajkáról imával kapcsolatban annyi hazugság még nem röppent világgá, mint éppen a harmadik kéréssel kapcsolatban. Legyen meg a Te akaratod! Milyen könnyen röppen a szó, és mennyi csalárdság, képmutatás és hazugság van belecsomagolva ebbe a pár szóba, mikor imádkozó ajkunkat elhagyja! Mindenekelőtt érdeklődünk-e Istent megillető tisztelettel és félelemmel afelől, hogy vajon mi is az Ő akarata? Tudunk-e legalább annyit az Ő akarata felől, amennyit a határozott kijelentések alapján illik tudnunk? Ha már nem is szolgáló készséggel és szeretettel, de legalább félelemmel és rettegéssel tudakozódunk-e a Bibliából minden Istentől adott napján életünknek, hogy mi is a teremtő Isten akarata az ő teremtményével kapcsolatban? Azt hiszem, ha sorban megkérdeznénk az Úri imát még imádkozó emberek ezreit, alig néhány száz lenne talán, akik ilyen irányban valóban foglalatoskodnak. Pedig az Úri ima nem varázsige, aminek puszta elszajkózása valamit is lendíthetne rajtunk. Szellemben és igazságban akarja azt Isten az Ő gyermekei ajkáról hallani. Drágagyöngy, mindennél értékesebb kincs-képpen adatott az számunkra, jobban meg kellene azt becsülnünk. Mi magunkra, a bűntől megrontott első Adám képét viselő hitvány önmagunkra is vonatkozik az Úr figyelmeztetése: “Ne adjátok azt, ami szent az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és nektek fordulván meg ne szaggassanak titeket!” (Mt, 7, 6.) Bizony, az Úri imával kapcsolatban hányszor vagyunk mi ebek és disznók!…

Mi hát az Atya akarata, elsősorban is az Úri imával kapcsolatban? Luther fordításában ezt olvashatjuk: “De eljön az az idő, és ez most van, hogy az igazi imádók majd szellemben és igazságban fogják imádni az Atyát, mivel az Atya ilyeneket akar, akik Őt ily módon imádják”. (Jn. 4, 23.) Eléggé érthető és világos. Nos, vizsgálódjunk egy kicsit a magunk portáján, vajon igyekeztünk-e mindig arra, hogy legalább mikor az Úri imát mondjuk, akkor ne legyen hazugság még a kérés is az ajkunkon: Legyen meg a Te akaratod…

Az ember szeretné a saját akaratát úgy bebeszélni az Istennek, hogy az Isten elhigyje, hogy az tulajdonképpen az Ő akarata. A papucs férjnek bebeszélheti így az “ügyes” és uralkodni akaró asszony, hogy az elhigyje végül az idegen akaratra, hogy az az ő akarata, de Istent nem lehet papucskormány alá szorítani; jól látja Ő a mi mesterkedésünket, és szánakozva, de erőszakoskodás esetén haraggal nézi a mi ravasz próbálkozásainkat. Istent nem lehet megcsalni, még jóhiszeműseggel, még tévelygésből sem. Iskola példája a jóhiszemű, de téves emberi akarásnak Istenre való ráerőszakolni akarásának Mátyás megválasztása, amint azt megírva találjuk Csel 1, 15-26. verseiben. Isten szent Szellemének az apostolokra való kitöltése előtt, emberi akarással siettek betölteni az áruló Júdás helyét. Ige alapján, imádkozás után, tehát látszat szerint kellő előkészítés után, kijelöltek két embert a maguk akarata szerint, Jusztuszt és Mátyást, és ezek után felhívták Istent barátságos kockajátékra, hogy Neki se lehessen panasza, e kettő közül már Ő is szabadon választhat; legyen meg a Te akaratod… Arra nem is gondoltak, hogy Isten nem kettőből, hanem a világ minden embere közül jogosult választani, sőt már választott is Sault, akit Pálnak is neveznek − csak nem hagyta magát siettetni; és hagyta játszani a gyermekeket, akik buzgón emlegették, hogy: Legyen meg a Te akaratod, jelentsd meg nekünk, melyiket választottad e két férfiú közül… Egyiket sem, hanem egy harmadikat! Hányszor csinálunk mi is így Istennel?

Nézzük hát, mit akar Isten általában az emberekkel? Azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson! (I. Tim. 2, 4.) Továbbá: “Mert ez az Isten akarata: a ti szentté lételetek! (I. Thess. 4, 3.) Mi az üdvösség útja? “Mert a bűn zsoldja a halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örökélet a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm. 6, 23.) “És nincsen senki másban üdvösség: mert nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk.” (Csel. 4, 12.) Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek! (Tit. 2,11.) “Higyj a Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe!” (Csel. 16, 31.) Íme, az üdvösség útja, az Isten akarata szerint! “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam!” (Jn. 14, 6.) Jézus Krisztus főpapi imájában ezt az isteni kijelentést találjuk: “Az pedig az örökélet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit Te elküldtél, a Jézus Krisztust! (Jn. 17, 3.) Az Isten akarata érdekel? Azt akarja, hogy üdvözülj! Azt akarja, hogy szentté légy, miképpen Ő is szent! Azt akarja, hogy tökéletes légy, amiképpen Ő is tökéletes! Azt akarja, hogy higyj az Ő egyszülött Fiában, akit odaadott érted, áldozatul a te bűneidért, feláldozván Őt a golgothai kereszt oltárán, hogy az Ő kiömlő vére téged tisztára mosson, Akit feltámasztott a halálból a te megigazulásodért. Az az Isten akarata, hogy meg ne vesd az Ő szeretetét, mely az Ő Fiában, az Úr Jézus Krisztusban jelent meg a te számodra! Úgy szeretett Isten téged, és nem másképpen, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy ha hiszel benne, el ne vesszél, hanem örök életed legyen! (Jn. 3,16.) 

VI.  A negyedik kérés: A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Amint már említettük, Isten a teljes egész emberrel számol mindig, az egész embert szerette, az egész embert váltotta meg, az egész embert támasztja fel romolhatatlan, mennyei megdicsőült testbe öltöztetve, a feltámadás testébe. (I. Kor. 15.) Az egész emberre teljes igényt tart, és ezért joggal elvárja, hogy az ember mindenestül Neki szentelje magát − testét, lelkét, szellemét−, teljes egész mivoltát. Dicsőítést is a teljes egész embertől vár, de ezzel szemben az egész embert meg is akarja menteni a kárhozattól, vezetni, nevelni, megszentelni, megigazítani, üdvözíteni, örök életre juttatni akarja: halhatatlanságot akar neki juttatni a magáéból Az, “Kié egyedül a halhatatlanság. Aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; Akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat: Akinek tisztesség és örökkévaló hatalom. Ámen”. (I. Tim. 6, 16.)

Az örökkévaló király, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Isten (I. Tim. 1, 17.), azonban táplálni is akarja az ő gyermekeit, és pedig az egész embert, mert az egész az Övé, nem mondott le egy hajszáláról sem. (Mt. 10, 30.) Táplálni akarja, mint a leggondosabb, földi szülő táplálja az ő gyermekét, gondoskodván teste táplálékáról, hogy testében erősödjék és növekedjék; de gondoskodván lelki táplálékáról is úgy, hogy már kicsiny korától fogva tanítja, neveli, műveli, alkalmassá tevén így arra, hogy ne csak használni tudja az élet javait, hanem örvendezni is tudjon a szépnek, jónak, nemesnek láttán, hogy gyönyörködni tudjon mindenben, amin Isten kezenyomát felfedezi, és így derűs legyen az élete. De Isten ennél még tovább is megy. Táplálni akarja az általa örök életre elhívott embert úgy is, ahogyan az anya táplálja az ő méhe magzatát, előkészítvén így arra, hogy életképes állapotban lássa meg a világot, hogy itt megmaradhasson, felnövekedjék, munkaképes és munkabíró egyedévé váljék a társadalomnak. Isten újonnan szül bennünket az Ő Szent Szelleme által az örök élet reménységére, mint ama jövőbeni mennyei lakost, a mennyei Jeruzsálem polgárának méhmagzatát; és mint ilyen “mennyei embriókat” táplál minket a mennyei táplálékkal, mennyei kenyérrel, hogy minden ott szükséges életszervünk már itt helyesen és jól kifejlődjék, hogy életképes újszülöttek legyünk majdan az örök életben. Ez elkerülhetetlen út az Isten terve és törvénye szerint. Amint a Fiúnak, az Istennek, által kellet mennie a méhmagzat állapoton, hogy tökéletes emberként jelenjen meg e földön, úgy az embernek is által kell mennie e mennyei méhmagzat állapoton, hogy életképesen megjelenhessék a mennyei hajlékban. “Muszáj nektek újonnan születnetek! Mert ami hústesttől született, az hústest; és ami Szellemtől fog születni, az szellem”. (Jn. 3, 6-7. Luther.) Ennek az új lénynek, ennek a titokzatos mennyei magzatnak egyetlen tápláléka: az Ige.

Az Igére van szüksége, hogy kifejlődjék, növekedjék, minden szükséges életszerve kialakuljon, hogy életképes csecsemőként megjelenhessék abban a más élettörvényű másik világban, amikor az idő betelik, mikor ”a régiek mind elmúlnak, mikor újjá lesz minden”, mikor új ég és föld alakul az Isten szavára (Jel. 21. II. Pét. 3, 13.), ¹¹ az újjá születéskor (Luther szerint: Wiedergeburt, míg az előbbi: von neuern geboren), mikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe” (Mt. 19, 28.) A mennyei magzat táplálkozási képessége: a hit, Istentől nyert kegyelemajándék, melyet megád mindenkinek, csak nem fogadja el mindenki; az elvetélések nem Isten akaratából vannak!

Isten nem kívánja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy a bűnös megtérjen az ő gonosz útjáról és éljen. (Ez. 18, 23. 32.) Nem titok ez, kijelentette Isten már réges-régen, és nem szűnt meg újra és újra figyelmeztetni rá minden embert. Mikor a Sátán megkísértette az Urat, először is a kenyérrel kísértette meg, csak a testi kenyérre igyekezvén figyelmét fordítani. De Jézus mindnyájunk okulására így felelt neki: “Meg van írva (V. Móz. 5, 3.), hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden igéjével”. (Lk. 4, 4.) Táplálnunk kell a testet, és kérni kell a hozzávaló táplálékot, de hát a test táplálását −úgy látjuk− senki sem felejti el, azonban a vele kapcsolatos kérést és hálaadást annál inkább. Táplálnunk kell a lelket is, de meg kell tudni válogatni a táplálékát, és nem ocsmányságokkal, trágárságokkal, erkölcstelen irodalommal és filmekkel, istentelen áltudományossággal, jazz- muzsikával, szektáriánus őijöngésekkel, stb., stb., ezekhez hasonló hitvány és mérgező táplálékokkal. De főleg és mindenekelőtt táplálni kell a szellemet is, de nem a Sátán mérgezett eledeleivel: spiritizmussal, mágiával, mindenféle zagyva “szellem-búvárkodással”, hamis bibliatanításokkal, anyag- elvűséggel (materializmus), és ezekhez hasonló dolgokkal, mert ezek halált nemzenek; hanem táplálni kell a szellemet az egyetlen Istentől neki szánt táplálékkal, Istennek minden igéjével: a tiszta és hamisítatlan evangéliummal, mely az Isten beszéde, Ige, hirdetett ige, melyet, hallgatni kell füllel és szemmel; a mennyei kenyérrel, mely az égből szállott alá, hogy életet adjon. Ige. Ki kezdetben volt az Istennél, Isten volt az Ige, Aki által minden lett, ami lett, az az Ige, Aki hústestté lett, és közöttünk lakozott (Jn. 1,1- 2. 14.) (Mt 28, 20.) Ez az igazi és életet adó egyetlen szellemi táplálék, ezért imádkozzunk, ezt kérjük, és adatik nékünk, ne a veszendő eledel után törjük magunkat, hanem azért az eledelért amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd nékünk. (Jn. 6,27.)

Az Isten kegyelme, az élet, “megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által. Aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által.” (II. Tim. 1, 10.) Ez az evangélium pedig így szól: “Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal!” (Jn. 11,25-26.).

Olvassuk csak el nagy figyelemmel az Úr Jézus Krisztusnak a gondviselésről mondott kijelentését Mt. 6, 25-34. és Lk. 12, 22-32. verseiben, és vessük össze a Ján. 6, 22-59. verseiben az igazi mennyei kenyérről mondott kijelentésével, nem felejtvén el Máté 24, 35. versében található kijelentést, és helyesen fogjuk használni a negyedik kérést!

VII.   Az ötödik kérés: És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek!

A Sátán két fegyvert kovácsolt magának: az “állítás” kardját, mint támadó fegyvert, és a “tagadás” pajzsát, mint védelmi fegyvert. Az Isten is felfegyverezte az övéit, nem állanak fegyvertelenül a Sátánnal és az ő angyalaival szemben. Istentől készített fegyverzettel látta el őket, kezükbe adván a legkiválóbb szellemi fegyverzetet: “a hitnek pajzsát, amellyel ama Gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok” és a “Szellemnek kardját, ami az Isten igéje”. Sőt ezeken felül még adta a szellemi fegyverzet teljessé és tökéletessé tételére: az “igazságot” ágyékvédő övedzőül, az “igazságosságot” mellvédő páncélképpen, a “békességnek evangéliomát” lábszárvédő páncélzatul és az “üdvösség sisakját” fővédő sisakként. (Ef. 6, 11-18.) Amint látjuk. Isten alaposan felvértezte az ő harcos vitézeit, és így nem lepődhetünk meg rajta, ha a Sátán, mikor szorul a kapca, kardjával védekezik is, pajzsával ütéseket mérve támad is, és így hadakozik. Elkeseredetten harcol, amin nem csodálkozhatunk, mert ő azt hiszi, hogy az életéért harcol; nem hiszi, hogy ő már megítéltetett, az ítélet kimondatott felette: Halál! A Sátán kardja kétélű; állítja, hogy ő a világosság angyala, és állítja, hogy ő legyőzhetetlen, ki állhatna neki ellene? (II. Kor. 11, 14. és Jel. 13, 4.) Pajzsának is két oldala van: letagadja az Istent a mennyből, emberimádatra buzdít; és letagadja önmagát, és vele a vétket és bűnt. (Jel. 12, 9. 17. és Róm. 1,18-32.)

Hiába mormolja ajkunk az ötödik kérés szavait, ha még cimborálunk a Sátánnal, aki a hazugság atyja (Jn. 8, 44.), és engedjük magunkat tőle elhitetni, hogy talán nem is vagyunk mi olyan bűnösök, mint ahogyan a Biblia ijesztget bennünket; mondjuk ugyan az ötödik kérést, mint betanított papagájok, de nem hiszünk vétkes voltunkban, vagy csak szájjal, testben, vagy esetleg felajzott lelki feszültségben lélekben, de nem szellemben és igazságban imádkozunk a leggyakoribb esetben, de nem is használ az így semmit. Amit Istentől kérünk, azt kérjük hittel, mit sem kétkedve; ne is remélje a hitetlenkedő és kételkedő, hogy kap valamit az Úrtól. (Jak. 1, 6-7.) Elsősorban is hinnem kell, hogy van vétkem, hogy Isten előtt bűnös és büntetésre méltó vagyok, bizonysága ennek, hogy uralkodik rajtam a bűn zsoldja: a halál. “Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mi bennünk!” (I. Jn. 1, 8.) Nincsen ugyanis ember, aki ne vétkeznék. (I. Kir. 8, 46.) Egyedül Jézusban nem találtatott bűn! Olvassuk csak el Róm. 3, 10-18. verseit, majd kiábrándít bennünket a nagy önbecsülésből−ha hiszünk az igének…

Ne hígyjünk a Sátán bűnkozmetikájának sem, mikor a pajzsával akar fejbevágni bennünket, hogy elkábultan azután leszúrhasson. Ilyen bűnkozmetika, mikor ugyanazt a bűnt a szánk íze szerint különböző nevekkel elkendőzi. A 7-ik parancsolat: Ne lopj! Elég rövid és tömör. Nézzük, hogy kendőzi ezt el a Sátán: a kis gyermek csak “csen”, a diák “elvesz valamit”, vagy “talál”, az egyszerű ember “lop”, a jobb családból való “eltulajdonít”, a magas állású “sikkaszt”, az egész magas polcon ülő csak “ügyesen palnamázik” … Ugye, milyen ügyes? és milyen nyugodt lélekkel morzsolhatja a templomban esetleg főhelyen ülő ügyes panamista az Úri ima kéréseit, egyáltalán nem tartva véteknek “ügyes gazdasági tevékenységét”. Az csak nem bűn, hogy ő ügyes?…

A másik nagy akadálya annak, hogy ima legyen ajkunkon az ötödik kérés, hogy nem hiszünk a megbocsátás szükségességében. Pedig az Úr Jézus Krisztus is olyan fontosnak tartja ezt a feltételt, hogy közvetlenül az Úri ima után, szinte szorosan hozzácsatolva az Ámen-hez ezt mondja: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket!” (Mt. 6, 14- 15.) Ebben válik igenné és ámenné a számunkra az Úri ima, ez jelenti számunkra Krisztust, a megváltást, az örök életet, az üdvösséget. Ne feledjük el, hogy a mi Szószólónk az Atyánál az igaz Jézus Krisztus. És Ő az engesztelőáldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világéért is”.(I.Jn.2,2.) Nem pályaudvari csokoládé automata az Isten szeretete, hogy fent bedobok egy betanult ima-szólamot, lent meg kiesik a bűnbocsánat; az Isten igazságossága nem ismer ilyen bárgyúságot, a Sátán ezt csak bárgyú emberekkel hitetheti el. Az Isten igazságossága a bűnökért váltságot követel, “vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat!” (Zsid. 9, 22.) Azért jött a Fiú, hogy Ő adja az ő életét váltságul sokakért. (Mk. 10, 45.). A mi bűneinket maga vitte fel testében a fára. (I. Pét. 2, 24.) A mi váltságunk, azaz bűneinknek bocsánata az Ő vére által van. (Kol. 1, 14.) Nem eldarált varázsigékért, hanem Krisztus drága véréért bocsáttatnak meg a mi vétkeink −ha hiszünk Őbenne, és az Ő vérének bűntörlő erejében−, ha hittel kérjük, tehát szellemben és igazságban, bűneinknek bocsánatát, és ha hittel engedelmeskedünk a mi Megváltónk szavának, és szívből (Mt. 18, 21-35.) megbocsátunk mi is, akár hetvenszer hétszer is! 

VIII.   A hatodik kérés: És ne vígy minket kísértésbe!

“Boldog az az ember, aki a kísértésben megáll, mert mint kipróbált, elnyeri az életnek koronáját, melyet az Úr megígért azoknak, akik Őt szeretik. Senki ne mondja, ha kísértésbe kerül, hogy az Isten kísérti őt. Mert az Isten senkitől sem kísérthető gonoszságra, és Ő nem kísért senkit. Hanem mindenki úgy kerül kísértésbe, hogy a saját vágyaitól csalogatva és ingerelve kerül bele. Azután, ha a vágy megfogant, megszüli a bűnt; a bűn pedig, ha teljességre jutott, megszüli a halált.” (Jak. 1, 13-15. Luther.) Mindenekelőtt ezt kell leszögeznünk, ha a hatodik kéréssel helyes értelemben akarunk foglalkozni. Általában sokféle helytelen felfogás kering az emberek között a hatodik kéréssel, és magával a kísértéssel is kapcsolatban. Amint a bevezető igéből láthatjuk, a kísértés és bűn nem azonos fogalmak, ahogy sokan szeretik összekeverni. Alvégi Julcsa számára még nem bűn az, ha Felvégi Jóska bekopog éjjel az ablakán, ez csak kísértés; a bűn ott kezdődik, mikor Julcsa leányzó beengedi az ajtón, vagy az ablakon a Jóska legényt. Nem az a bűn, ha a Sátán körülöttünk settenkedik és be-bekukucskál a szívünk ablakán, ez csak kísértés; ha mi megnyitjuk a szívünket neki és őt engedjük be, nem azt, aki régen vár a bebocsátásra, és régóta mondja: “Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.”(Jel. 3, 20.); ha mi a Sátánt bocsátjuk be azon az ajtón, melyen csak belül van kilincs, ez már nem kísértés, hanem ez a bűn, ebből születik a halál. Ha nem üresen és felcicomázva állana a mi szívünk, ha volna állandó lakója a Krisztus Jézus személyében, akkor nem nyílnék meg az ajtó a Sátán előtt. Azt a készséget kérjük számunkra tulajdonképpen a hatodik kérésben, hogy a hit ereje nyittassa meg velünk a szívünk ajtaját az élet Királya előtt, hogy Ő lakozzék a mi szívünkben a hit által. Nem titok az, hogy az ördög körülöttünk settenkedik; régen figyelmeztet rá bennünket az Isten üzenete: “Józanok legyeket, vigyázzatok! Mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán járkál körülöttetek, keresvén, akit elnyelhessen. De ti álljatok neki ellen, szilárdan a hitben, tudva azt, hogy ugyanazok a szenvedések történnek a világban lévő testvéreiteken is.” (I. Pét. 5, 8-9.) Nem kétségbeesni kell ezen, hanem szinte örvendezni; mert igen jó jel az, ha az ördög nem alszik mellettünk. Akkor alszik ugyanis, ha a dolgát jól végezte, nyugodtan pihenhet, biztos zsákmánynak tekint bennünket a hálójában. Ha a hitet látja ébredezni, ha szökést szimatol a hálóból, azonnal talpra szökken, és elkezdi a kísértés munká- ját. Mert ő csak kísért, a bűnt ellenben mi követjük el, nem az ördög; mitőlünk is kéretik majd számon.

A Sátán nem ostoba, sőt igen “okos”, eszes, csak éppen nem bölcs. Ahogy manapság mondják, “nagyvonalúan” működik, nem pazarolja a puskaporát apró-cseprő “tyúk-pörökre”. Harcot indított a paradicsomban Isten ellen, és ez a harc ma is áll. Minden háborúnak a kiinduló pontja a Sátán hadüzenete Isten ellen, mikor hazugsággal, csalással kicsinyes féltékenységgel vádolta meg az Istent az asszony-ember előtt, aki hitelt adott neki, és az ő pártjára állt, az ő szavának hitt, pedig nem felejtette el az Isten szavát, hibátlanul felmondotta a leckét. A Sátán tudja, hogy ki az Isten, retteg is tőle (Jak. 2, 19.), mégis hadakozik ellene, mert ravaszságában, önerejében bízik: ezért nem bölcs.

Okosságánál és kitűnő biblia-ismereténél fogva gyökerénél fogja meg a kérdést, hogy Isten gyermekeit a mennyei örökségüktől elüsse, és saját népévé, a pokol lakosaivá, saját katonáivá tegye. Ő tudja, hogy való igazság, megmásíthatatlan tény az, amit olyan sok ember nem tud hinni: “Aki hisz a Fiúban, annak örökélete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, az nem látja meg az életet, hanem az Isten haragja marad rajta”. (Jn. 3, 36.) Azt is tudja és hiszi is, hogy “úgy szerette Isten a világot, és nem másképpen, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn. 3,16.) “Aki hiszen Ő benne, az el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében”. (Jn. 3, 18.) Mindezeket a Sátán nagyon jól tudja, és nem nagyon vesztegeti az erejét másra, minthogy elvegye vagy meghamisítsa az emberek között a názáreti Jézus Krisztusban való hitet. Vagy azt hiteti el, hogy nem a názáreti Jézus a Krisztus, az Isten Messiása, vagy ravasz kerülő utakon az igaz Jézus Krisztus tekintélyét, és az Atyától nyert hatalmát akarja beszennyezni és sárba rángatni; vagy pedig hamis krisztusokat és hamis prófétákat szabadít a világra, hogy ezekben higyjenek, és az igaz Krisztust, és Benne való hitet elveszítsék, vagy maguktól eldobják az emberek. Nem veszik észre a Sátántól megvakítottan, hogy mikor a Krisztusban való hitüket elvetik, akkor a saját életüket vetik el, az üdvösségüket adják el esetleg egy tál lencséért, címért, rangért, múló hatalomért.

Egyetlen erősségünk minden kísértésben, hogy Isten mellettünk áll, és ád erőt és ki- menekedést (I. Kor. 10, 13.), hadakozik értünk és győz! (II. Pét. 2, 9.  1.Jn. 3, 8.  Róm. 16,20.)

IX.  A hetedik kérés: De szabadíts meg minket a gonosztól. 

“Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket!… ” (Mt. 7, 15.) “Azután láték más fenevadat feljőni a földből, akinek két szarva volt, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szólt, mint a sárkány; és az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat… ” (Jel. 13, 11-12.) Ha figyelmesen végigolvassuk a soron következő 13-18. verseket, mindjárt világosan fog állani előttünk a hatodik kérésnél mondottak alapján, hogy merről fenyeget a közvetlen veszély, és mire kell, hogy irányuljon a hetedik kérésnél a segélykérő fohászunk.

A Gonosz támadásai igen agyafúrt haditervek szerint történnek, az ostromágyútól a titkon ölő méregig, vagy bacillus-háborúig minden eszközt felhasznál nyugalommal, hogy végcélját elérje. Ahol megfelel a durva eszköz is, ott nem pazarolja a finomabb harci eszközöket, de ahol a durva, vagy nyílt támadással kudarcot vall, ott előveszi a legfurfangosabban kiagyalt harci eszközöket, és a titkon való alattomos harcmodort. Ahol reményét látja, ott anyagi jólét kecsegtetésével dolgozik, pénzzel, és ezzel járó vélt hatalommal ejti tőrbe az áldozatát: “Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg tőrbe, és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyednek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal”. (I. Tim. 6, 9-10.) A Sátán is tudja, hogy “könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni”. (Mk. 10, 25.) Akinél a gazdagság még olyan kísértést jelent, aminek nem tud ellentállani, annál a hetedik kérés tulajdonképpen a szegénységért való könyörgés. Vajon hányán hagyják erre ijedten abba az Úri Ima további imádkozását?…

Ahol ez az aránylag durva módszer nem eredményes, ott a Gonosz valamivel finomabb harci eszközöket vesz elő. A lelkiekre veti magát. A tudomány jelmezében istentelen anyagelvű áltudománnyal tömi meg az áldozat fejét, aki erre mindent “ért”, mindent “tud”, de semmit sem “hisz”! Hiszem, amit látok! mondják ezek a világi-bölcsek, mintha kellene oda hit már, amit amúgy is látok; hiszen a hit éppen a nem látott dolgokról való meggyőződés. (Zsid. 11, 1.) Az ilyen ember már csak akkor tudna hinni Krisztusban, ha előbb üdvözülne, hit által hát nem üdvözölhet az ilyen ember. Ezeknél a hetedik kérés tulajdonképen arra irányulna, hogy Isten vegye el az eszüket, mert ott fészkelte be magát a Gonosz, és ők nem akarnak tőle megválni. Ha olyanok tudnának lenni, mint egy kis gyermek, elfelejtvén a nagy tudományukat, ha le tudnák taszítani a saját eszük bálványát, akkor megmenekedhetnének. Vájjon hányán hagyják erre abba az imádkozást?

Akit már itt nem tud megfogni a Gonosz, azt az “önigazság” hálójával ejti tőrbe, kicseréltetvén velük a Krisztus igazságát, a golgotái áldozat érdemét a saját igazságukkal, a saját érdemükkel. A menny felé törekvő emberek “jóvátétellel,” vagy “vezekelni” akarással, esetleg a halállal, az életük felajánlásával akarnak fizetni Istennek belépődíjat, mintha Krisztus áldozata nem lenne elegendő, még nekik kell azt valami ráadással kipótolni, hogy az Isten se panaszkodhasson, hogy ingyen veszi mindenki a kegyelmet. .. A megátalkodottan megszorult vízikerék, ha hosszú idő munkájával végül rendbe hozták, vajon pótolhatja-e az állása alatti mulasztásokat, hasznosíthatja-e a közben elrohant víztömegnek ki nem használt erejét, ami állandó kötelessége, vajon hogy teszi jóvá az elmulasztottakat? Talán “vezeklés”- képen elmegy vándorútra, hogy visszahordja a tengerből a kihasználatlanul elfutott patakvízét? Vagy hogyan fizet valaki adósságot a más vagyonából? Hogy fizethet valaki a halálával, mikor az élete nem az övé? Semmi sem az övé. A múlt már nem az övé, a jövő még nem az övé, a jelen pedig olyan elméleti határ, mint a Földön az egyenlítő; egy ezred milliméterrel tőle jobbra, vagy balra már “mellette” van, hol van hát maga az egyenlítő? Az elmúlt másodperc már múlt, a következő még csak jövő, mi hát a “jelen”? Miből akar fizetni az adós, mikor minden az Isten kezében van? A Sátán is jövőt ígér az embernek, ha nem vesztegeti el a percet; aki hallgat a Gonoszra, nem is vesztegeti el, “ügyesen leszakasztja minden percnek a virágát”, csak közben az örök életét vesztegette el. Sikert kínál a Gonosz az örökélet helyébe, és sokan belemennek ebbe a rossz cserébe.

A legagyafúrtabb fegyverei azonban a Gonosznak a szellemi harci eszközök. Meghamisítja a keresztyénséget, és valami értéktelen utánzattal csapja be az embereket. Vagy kicseréli a formát a lényeggel, és díszes üres tálat ad az éhes elé étel helyett, vagy esetleg hamisított, tápérték nélküli ételeket ad bele; vagy túl lódítja a Krisztust keresőket a célon, vagy háttal állatja őket Elébe, hogy eltakarják Őt, vagy betaszigáltatja Krisztust a saját “híveivel” a templomba, esetleg még ott is egy kis csukott szekrénybe, hogy ott akkor kereshessék fel Őt, amikor éppen tetszik, de kint a világban, a hétköznapi életükbe ne avatkozzon bele, azt ők maguk akarják “okosan” berendezni. Aprópénzre váltatja fel a “keresztyénséget”, állás, nagyobb jövedelem, jobb üzleti forgalom, és nagyobb haszon szerzésére; okmányokkal nyugtatja meg a lelkiismeretet, ha imitt-amott még megmozdulna, hogy íme, ország-világ bizonyítja, hogy mi mégis “keresztyének” vagyunk, christiánusok. Krisztus nevéről nevezettek… Szabadíts meg minket a gonosztól…”

X.  Mert Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké!

Ha láttuk az eddigiekben, hogy alig van az Úri imának olyan mondata, amit az ember meg nem csúfolt volna, akkor a befejezésnél azt kell látnunk, hogy az eddigieket együttesen nem csúfolták meg annyira, mint ezt a mondatot. Kicsinytől-nagyig mindenki tör magának belőle egy darabot, de nem mulasztja el, hogy a maradékba, amit még ott hagyott, bele ne törölje a sáros csizmáját, vagy még ocsmányabb módon meg ne szentségtelenítse. Az egész világ szinte versenyre kel abban, hogy minél jobban megtépázzák Istennek az Őt, és egyedül csak Őt megillető jogos uralmát, …hogy ne bitorolnák halandó féreg kiskirályok az Őt és egyedül csak Őt megillető hatalmat; hogy ne akarná az utcai rikkancstól a népvezérig minden ember magának kaparintani minden dicsőséget; és persze mindezeket okvetlenül mindörökké… Mert olyan “bolondot” még nem látott a világ, aki akár az országot, akár a hatalmat, akár a dicsőséget valaha is át akarta volna engedni másnak; de annál gyakrabban elhangzott már, ha ilyesmiről szó került: “még az Istennek se!…”

Úgy viselkedik a világ, mintha az Isten csődbe jutott volna, mintha rég meghalt szentekre, vagy egyes emberek által kiválasztott, ma élő emberekre íratta volna át a vagyonát, mint vagyonbukott kereskedők teszik. Hát tévedésben vannak az emberek. Nem az az igazság, amit sokan mondanak, és nem lesz attól igazság a hazugság, ha telekürtölik is vele a világot! Akkor is csak Övé az ország, a hatalom és a dicsőség, ha egyetlen ember sem hinné már el a földön. Rettenetes böjtje lesz még ennek a részeg és tivornyás Karneválnak! “Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni!” (Zsid. 10, 31.) “Mert a mi Istenünk emésztő tűz!” (Zsid. 12, 29.) Aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint. (Róm. 2, 6.). Az emberfeletti-ember az újkori ideál, senki nem akar szolgálni, mindenki uralkodni akar. Az ember teremtőnek hiszi magát, és ez kész katasztrófa! Az ember ugyanis nem tud teremteni; amit úgy csúfol, hogy alkotás, az csak átalakítása az Isten által adott javaknak, az Ő általa adott értelem és erő felhasználásával. Vájjon mit csinálna az ember, ha az Isten bezárná az ég csatornáit, és nem esne eső évekig, mint Illés idejében? Mit csinálna az ember? Hiszen csak a mai Csonka-Magyarország 110, 000 km² területére egy csendes tavaszéji eső, amit úgy mondanak “30 mm-es csapadék”, ami arra sem elég, hogy rendes hónapos retket neveljen, ez a csekélység már 330 millió vagonnyi vizet jelent, amit egy 2 millió km. hosszú tehervonatnak kellene a trópusi melegtengerekből a sótartalomtól megdesztillálva ideszállítani; ezzel a vonattal ötvenszer lehetne a földgolyót bepólyálni. És Isten mindezt csendben, propagandahivatalok nélkül, minden feltűnés elkerülésével végzi el “és megadja úgy a korai, mint a kései esőt, úgy az igazaknak, mint a gonoszaknak. ..”

Milyen emberdicsőítéstől harsogna a világ, ha ember tudna így megöntözni egy országot, vagy megszaporítani a magot… De hát ezeket csak Isten cselekszi. Őt pedig már régen nyugdíjba küldte a gőgös és elbizakodott ember. Siker, győzelem kell az embereknek. Pedig hiába győz egy nép harcban, iparban, kereskedelemben, ha nem lesz győztes az erkölcsi életben. De még ennél is fontosabb, hogy győzedelmesnek számítson az Isten mérlegén, az ítélet napján! Győzedelmes keresztyén életre van szüksége az emberiségnek, nem harctéri és gazdasági győzelmekre. Seneka ezt írja Hannibálról: “Fegyverekkel győzött, őt a bűnök győzték le!” A bűnökön pedig egyedül Krisztus aratott győzelmet, és ebben a győzelemben csak az lehet részes, aki Ő benne hisz és Vele jár!

A bűnök meglátására van szükség egyéni, családi, társadalmi, gazdasági, egyházi, nemzeti életünkben, a meglátott bűnöknek a Krisztus keresztjéhez való vitelére, bűnbánatra, élő hitre az igaz Jézus Krisztusban; nem papiros-keresztyénségre, hanem a mindennapi élettel, a hétköznapi cselekedetekkel való élő igehirdetésre, Krisztus szeretetére és igazságosságára az élet minden terén, az Isten dicsőítésére és igaz imádására nemcsak szóval, hanem minden indulattal, gondolattal és cselekedettel!

És ha így lesz, akkor nem lesz hazugság az ajkunkon ez a mondat: Mert Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké.” Ámen! Úgy legyen!

“Mert ha megbocsátjátok az embernek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.  Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Máté 6, 14-15.