Ez a nagy kérdés egyesszámban már „ott” feltétetett az embernek ama bizonyos hűvös alkonyat beálltakor, de arra az ember elfogadható választ nem adott. E helyett hazug mellébeszélés történt, a tett nem vállalása, másra kenése, kibúvó keresés.(az asszony, a kígyó) Ez a válasz jött és jön ki spontán az emberből mind máig, miután már engedelmesen bevette, befoganta azt a magot, amit a Hazug beadott neki. Ez a hozzáállás eredményezte azt, hogy az eredetileg nemes mag elfajzott, és elvadulva nemtelenné lett. Ez az esemény, és ez a tiszteletlen viselkedés a MENTŐ SZERETETTEL SZEMBEN, törvényszerűen megszabva elvégezte –és minden korokban el is végzi– a tettes leminősítését, személyválogatás nélkül… Emiatt történt meg a kiűzetés az Isten melletti állapotból, és mind máig ennek issza a levét ez az egész összeférhetetlen és békétlen embervilág. (Így ide már időszerű a többesszám is.) Ez az erőszakos –adikos– naggyá lenni akaró h a j l a m, vagy ennek csirája benne van itt minden emberlélekben, felismerhető az egymás mellett élőkben ugyanúgy, mint nagyban a népek és nemzetek törekvéseiben. Csak a tehetetlenség és a pillanatnyi érdek és a számítás tartja azt még valamennyire korlátok között, és így látszólagos nyugalomban ezt a világot. Ez az állapot, ez a „békesség” azonban elképzelhetetlen messze van az Isten Békességétől, és mindattól, ami az Övéit jellemzi. Ami a kitelepített fegyencek világában a benne otthonosan lakók által bevett és elfogadott, az a Mennyei világban mind értéktelen, sőt kárhozatos. Az Ige ezt a különbséget akarja megismertetni velünk, akik KEGYELEMBŐL MEGKAPTUK A SZABAD VÁLASZTÁS LEHETŐSÉGÉT… Ez –ha még el nem játszottad– te előtted is nyitva áll, Testvér! A bűntől való szabadulásnak ezt a nagy lehetőségét, az örökkévalóságban csak e g y s z e r   és csak itt, a földi léte idején veheti igénybe az, akinek Ő hústestet alkotott. ISTEN EZÉRT IGEN NAGY ÁRAT FIZETETT Krisztusban, az Ő életével, „hogy a törvénynek jogos követelése (dikaióma) beteljesüljön!” A mi általunk okozott kárt egyedül csak Ő volt képes kifizetni az Írás szerint. Ő halt meg „az első szövetségbeli bűnök váltságáért: Zsid.9,15”. (Prohamartanein; II.Kor.12,21. 13,2. Pro katabolés kosmu; Pre Mundane Fall; Ján.17,5. Ef.1,4. I.Pét.1,20.).

   Van tehát előzménye az itteni létünknek, de ugyancsak van folytatása is! Ez megmondatott!

Ördögi hazugság erről megfeledkezni, és a figyelmet róla elterelni! Sajnos, hogy az egész világ itt ebben a szellemi kábulatban és nemtörődömségben leledzik, a Vesztőtől elhitetve!!!: I Ján.5,19. (ért.ford.-ban ez sokkal többet mondhat nekünk.) Jel.12,9. Ezt azonban csak addig teheti meg evilág istene, az őskígyó, amíg az ember „vevő” arra, és nem Istennek hisz, hanem őneki; amíg a bűn kedvesebb neki, mint az Aki még a KERESZTHALÁLT IS ELSZENVEDTE érette…

   Urunk megszánta a bukottakat, bennünket, és az Ő szentjein keresztül (Mózes, Próféták) megismertette velünk a helyzetünket, a „múltunkat”, végül pedig, mint Jó Pásztor, testben is eljött Világosságul, az Ő értelmetlenül tévelygő nyája után, és hogy a Vég dolgait is kijelentse. Ebben a kérdésben egy nagy hazugság-hegynek, egy ördögi hazug közfelfogásnak kell leromboltatni bennünk, éspedig minden –evilág szelleme által félrevezetett– emberlélekben!! Amíg nekem jólesően tetszik a bűn, az, amit az ördög felkínál, addig én az ő elhitetett rabja vagyok;   ugyanakkor viszont Az Igazságnak az ellensége, mivel két urat nem lehet szolgálni. Akik „ott” a Hazugra hallgattunk, itt m o s t alkalmat kaptunk arra, hogy megtagadjuk azt, és AZ IGAZSÁGNAK HIGGYÜNK, vagyis csak azokat, amiket Ő kijelentett. Mindenben!… Hazugság az a közfelfogás, miszerint a testi halál a teremtett lényünk megszűnését is jelenti! Hazugság a reinkarnáció! Hazugság bármilyen gazdagságban bizakodni! A gazdag a halála pillanatában már a pokolban találja magát, visszahozhatatlanul! Hazugság a mindenséget Teremtő Hatalmas Istenen kívül más istenben bizakodni!.. Akard hát megismerni az Ő akaratát Te is, testvér, amíg kapod a képességet arra, hogy ezeket felfoghasd, és élhess a más belátás kegyelem-ajándékával! (Metanoia, epistrefein.) Mk.1,14-15. Ján.3,36. Csel.17,22-31.