„A földönkívüli teremtett világ tisztelete és a róla alkotott felfogás a történelem folyamán sok változáson ment át. A Föld alakjáról, a naprendszerbeli szerepéről s a csillagokról vallott felfogások évezredeken át merő spekulációk voltak. Akadtak ugyan görög filozófusok, akik nagyon közel jártak az igazsághoz, de feltevéseiket, vagy állításaikat nem alapíthatták még megfigyelt tényekre.  Az igazi haladás akkor kezdődött, amikor a tények megfigyelései alapján sikerült felismerni a jelenségeket létrehozó törvényeket. A világegyetem szerkezetét, a Földünknek a bolygók és a csillagok között elfoglalt helyét úgy tudnánk helyesen megérteni, ha a tér roppant távolságából szemlélhetnénk a Mindenség birodalmát.

A szellemi látásra vagyunk utalva. Ezzel a látással oda is bepillanthatunk, ahova az emberi test soha nem juthat el. A gondolat szárnyán haladjunk és szellemi szemünkkel nézzük a dolgokat. Hagyjuk el a Földet. Alig emelkedünk századrészannyit, mint amennyi a Föld átmérője, már a látóhatár ívelt alakúnak látszik s ebben a Föld gömb alakja kezd kibontakozni. A Hold távolságáig emelkedve, mintegy négyszer nagyobb gömbnek látszik a Föld, mint amilyennek mi látjuk a Holdat. Tovább haladva kicsiny golyóvá lett lakóhelyünk, a többi bolygókhoz viszonyítva csak közepes nagyságú égi test. Belefeledkezünk kissé a képbe, amely itt elénk tárul. Egy csodálatos örökmozgó gépezet szabályos működését látjuk a bolygók napkörüli és a holdak bolygókörüli mozgásában.

Elvesztette tehát a Föld a neki tulajdonított központi szerepet. A többi bolygók között csak egyik szerény tagja a Nap népes családjának. A bolygók és a holdak által leírt pályák nem is körök, mint eleinte hitték, hanem ellipszisek. Annyi egymástól különböző ellipszis, ahány bolygó és hold. Gyorsítsuk meg képzeletünkben a bolygók keringését, harminc évig kellene ugyanis várni, míg a Saturnus egy keringést bevégezne. A Plutóra meg 248 esztendeig várhatnánk. Mint nyáresti lepkék a lámpafény körül úgy cikáznak most a bolygók és holdak a Nap körül. Mindegyik pontosan betartja pályáját. Az összes pálya-ellipszisek közös gyujtópontjában van a Nap.  A Naphoz legközelebbi Merkur mozog leggyorsabban. A távolabbiak egyre lassubbak. De ugyanaz a bolygó is gyorsabban jár, ha a Nap közelébe ér, mint amikor távolabb jár a Naptól. A keringési idők pontosan arányban vannak a bolygók naptávolságával.

Honnan a bolygók szüntelen mozgása? Milyen erő táplálja? Vagy Madách-nak van igaza? „A gép forog, az Alkotó pihen, évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell”(?). Newton számára megadatott rájönni, hogy a Mindenséget azonos erők kormányozzák. A feldobott kő földreesésében és a bolygók napkörüli mozgásában ugyanaz az erő nyilvánul meg. A fáról leeső alma inditotta el benne azt a gondolatsort, amely az általános tömegvonzás törvényének felismerésében végződött. Járjuk be most képzeletben a Naprendszer gyönyörű birodalmát. Gyönyörködjünk el a Saturnus csodálatos gyűrűrendszerében. A Jupiter holdrendszerében az egész naprendszer kicsinyített megismétlődését látjuk. Keresztül-kasul bejárva képzeletünkben a naprendszer birodalmát: a csillagos ég változatlanul olyannak tűnik, amilyennek a Földről látjuk. A Göncöl, a Kaszás stb. alakja semmit sem változott!… A Föld l50 millió km. távolságban van a Naptól. Ennek megfelelően egy félév elteltével a Föld eredeti helyétől 300 millió kilométerrel odébb van a térben. Ha a csillagok mérhető távolságban volnának, ilyen nagy helyzetbeli különbségnek feltétlen mutatkoznia kellene a csillagok látszólagos eltolódásában. A csillagászok azonban semmi ilyet nem tapasztaltak. Így el kellett fogadni, hogy a csillagok mérhetetlen távolságban vannak. Az ember keze által alkotta műszerek durvák voltak ahhoz, hogy a szellem finom meglátásait igazolni tudják. Newton törvényéből következett, hogy az egész mindenség egyensúlyi állapota is csak a mozgásban nyilvánulhat meg, tehát az állócsillagoknak is valóságosan kell mozogniuk a térben. A lekisebb csillagtávolság is negyedmilliószor nagyobb, mint a Föld-Nap távolság és 6000-szer akkora, mint amennyire a legkülső bolygó, a Plútó kering a Naptól… Most már elhagyhatjuk a Naprendszer birodalmát. Amint tovább emelkedünk, egyre szűkülnek a bolygógyűrűk a Nap körül. Hamarosan a legkülső bolygópálya is beleolvad az egyre kisebbedő Nap fénykörébe. Pedig még a legközelebbi csillagot sem értük el. A hatalmas Nap, amely 1.400.000 km. átmérőjével olyan nagy, hogy ha valamennyi bolygóját egyszerre elnyelné, alig tűnne fel tömegnövekedése, innen az űrből tekintve csillaggá lett, mint az égbolt milliárdnyi csillagainak egyike. Nem is olyan nagy csillag. Egészen középszerű, amilyennél nagyobbak ezrével vannak. Százezer évig tartana, ha a 300.000 km-es fénysebességgel haladva át akarnók szelni a Tejútrendszert. Mindaz a sok csillag, amely a Földről látható, egyetlen zárt rendszerbe, a Tejútrendszerbe tartozik…

Haladjunk tovább. A Tejútrendszer minden csillagával egyre szűkebb térbe szorul és mindegyike ködfolttá válik. Ha utunkat pl az Andromeda-köd felé vennénk, közeledtünkre az is csillagokra bomlanék s belsejében járva millió és milliárd csillaggal borított égbolt borulna felénk… Hány ilyen csillagváros lehet? Az Andromeda távolsága 660.000 fényév s az amerikai 2.5 méteres távcsővel elért 400 millió fényév távolságon belül több mint 2 millió ilyen ködfolt-csillagvárost fedeztek fel. Ezek mindegyike forog a tengelye körül és ismeretlen tömegközpont körül keringenek. Egymástól való átlagos távolságuk 2 millió fényév. Ha a világegyetem modelljét elkészítenénk, az egyes ködöket teniszlabdákkal ábrázolva 15 méter távolságban kellene azokat egymástól elhelyezni. A 2 millió köd mindegyike tehát egy-egy csillagrendszer, akár a mi Tejútrendszerünk. A Tejútrendszerünkben levő csillagok számát 30 milliárdra becsülik. S minden csillag egy-egy Nap. Innen a Földről nézve tehát nem is láthatjuk a valóságot. A 100 millió fényév távolságban levő köd ezelőtt 100 millió évvel volt ott, ahol ma látjuk.

A csillagászat most éli gyermekkorát. Ez az a világkép, amit a tudomány ma nyújtani tud. Csaknem minden tudománynak vannak a megismerhető tények világán kívül mélyebb vonatkozásai is, amelyek az emberi értelem által már nem járható utat zárják le. A csillagászatban is a tér és idő határainak kérdésében. S hogy miből, mikor és hogyan keletkezett a Mindenség, a legnagyobb tudósok is alázattal kénytelenek bevallani az értelem tehetetlenségét. „Valamilyen úton létrejött, vagy létrehozatott az anyag, amely azelőtt még nem volt.” „Ha a teremtésről határozott képet akarunk, Isten ujjára gondolhatunk, amely mozgásba hozta az étert.” A modern tudósok már nem kérkednek az értelem mindenhatóságával. A materialista felfogás teljesen kimúlóban van, a fejlődés iránya legalábbis vele ellentétes értelmű. A mai kor haladó szellemű természettudósa többé nem akadálya a tudomány és a hit megbékélésének, hanem inkább támogatója.

Helyezkedjünk el a térben ott, ahonnan a bolygók és közöttük Földünk, kicsiny gömböknek látszanak. Az a játéklabda volna hát lakóhelyünk. Milyen kicsiny is ez a Föld! A Jupiter ezerszerte nagyobb nála, a Nap meg milliószorta. És a Napnál milliószorta nagyobb csillagok is vannak. A Nap is csak egyike a Tejútrendszer 30 milliárd csillagának. Az egész Tejútrendszer is csak egyike a sokmillió csillagrendszernek. Az óriás hegyek – meredek sziklafalai mellett hangyaként törpül el az ember -, most alig látható piciny pörsenyések. Közeledünk a Földhöz. Tisztulnak a tájak és látszanak már a városok körvonalai: az emberiség minden gazdasági, társadalmi és egyéni problémája: márványpaloták, városi lakások, tanyai házak és földbevájt kunyhók. Templomok, iskolák, múzeumok, gyárak és kocsmák. És bennük az emberek: dolgozók és henyélők, gazdagok és koldusok, bölcsek és bambák, alázatosak és gőgösek, hősök és gyávák, szentek és hitetlenek. Milyen ellentétek. Mintha nem is tartoznánk közéjük, oly idegen lett számunkra minden, ami embert, földi embert jelent: születés, élet és halál, szerelem, önzés, hatalomvágy, vagyon, hírnév, művészet, tudomány, vallás. Szomorú tájéka ez a mindenségnek. Paradicsomból kiűzött nemzettség éli rajta szánalmas életét. Vezeklő sereg. Valami nagy eredeti bűn kárhozottjai. Az idő kozmikus szemlélete is tartogat még számunkra valamit. A Föld egyetlen körülforgása 1 nap. Egy Nap körüli keringés 1 földi esztendő. Egy Uránusz-keringés 84 év. Egy bőkezűen mért emberélet. A Tejútrendszer tengelykörüli forgása a Tejútrendszer egyetlen napja: 200 millió földi esztendő. Ami a Napot nézve számunkra jelen, a Nap számára nyolc perces múlt. Ami például Andromeda ködben most jelen, az a földi szemlélő számára 660 ezer éves jövendő. Ha a Teremtő szemével egyszerre tudnánk tekintetünkkel átfogni az egész Mindenséget, a múlt és jövendő az örök jelenbe olvadnának. Ha magunkévá tudjuk tenni a kozmikus szemléletet, az ember szerepe is más megítélést nyer. Egyik legnagyobb tanítása az, hogy nem magától érthető és nem természetes dolgok evilág jelenségei. A földi világ felett naponta megújuló napfény, a légkörnek az élet fenntartásához szükséges oxigéntartalma, az évszakok váltakozásában megújuló élet, a ránk boruló csillagos ég, nem magától érthető dolog, hanem egy roppant nagy csoda megnyilvánulásai. Olyan csoda, amilyen talán az egész Mindenségben egyedül a földön van így. Nem lehet és nem is szabad másképpen felfogni evilág dolgait, mint így. Ez a szemlélet ad ízt, értelmet és értéket az emberi életnek.

A büszke és öntelt ember a mindenségi szemléletben mélyen alázatossá lesz, el kell ismernie, hogy e földi világon kívül egy mérhetetlenül nagy világ van, s ebben a földön kívüli világban a REND uralkodik. El kell ismernie, hogy evilág fölött van Valaki, aki az egészet kigondolta és kormányozza. Vágy ébred benne, hogy az ott látott rendből és igazságból minél több valósuljon meg itt a Földön. Ilyenné lesz az ember a Mindenség tükrében.”

Úgy legyen!…

Az eredeti cikk Kulin György írása. 1944-ben jelent meg a Csillagok világa c magazinban. A teljes cikket terjedelmi korlátok miatt rövidítettük.